2026. április 29., szerda

Majoros Nóra: A lány, akivel mindig történik valami (részlet)

     Éva négyéves volt, amikor megsejtette, hogy a betűk minden bizonnyal jók valamire. Hűs, nyári délután volt, az eső kipikopogott a papír-írószer és könyvesbolt bejárata fölötti ponyvatetőn. Pont úgy, ahogy az írógép betűi csapódtak a fehér papírra, amikor Kisapa, a nevelőapja esténként dolgozott. A kislány a bolt ablakában ült, kifelé nézelődött az esőáztatta szegedi utcára. Amíg az anyukája vásárolni ment, a könyvesboltot nagyapára és persze Évára bízta.
    Egy vevő lépett a boltba, csilingelt az ajtó fölé akasztott csengő. Éva felkapta a fejét, és alaposan megnézte a férfit. Magas volt, egy kicsit lehajtotta a fejét, ahogy belépett, mintha megszokta volna, hogy mindenhol fennakad.
    – Jó napot, Lipót úr –, aztán meglátta a kislányt, és szigorú arca mosolyra húzódott –, és kegyednek is, Évike kisasszony!
A kislány duzzogva elfordította a fejét.
    – Csókolom – mormolta, mert nagyapa megharagudott, ha nem viselkedett udvariasan a vevőkkel, de magában hozzátette: – Senki sem hívhat Évikének, akinek nem engedem meg!
    A vevő azonban nem foglalkozott tovább a kislánnyal. Nagyapához lépett, beszélt egy kicsit az időjárásról, a kenyér áráról, aztán egy szót mondott, ami úgy hangzott, mint egy varázsige:
    – Kosztolányi…
    Éva úgy látta, nagyapa először körbe-körbe forgatja a csuklóját, mintha nagy varázslatra készülne, majd az ujjpercek halk roppanásával ökölbe zárja a markát, orrára illeszti a szemüvegét, hintázik egyet a balról a jobb lábára, majd odalép egy polchoz, a tengernyi könyv közül egy határozott mozdulattal leemel egyet, és átnyújtja a vevőnek. A vevő elégedetten biccent, mintha beteljesedett volna a furcsa szó, a koszoslányi vagy kosztoslányi, a kislány nem emlékezett pontosan. A vevő kiment, köszönt – viszlát, Évike kisasszony! –, ám a bolt levegőjében tovább rezgett a gyanú, hogy itt valami olyan történt, amit csak a felnőttek érthetnek.
    Éva elhatározta, hogy megfigyeli még egyszer, alaposabban, mi lehet a titok. Nem kellett sokáig várni, csingling, bejött a következő vevő.
    – Köszön – jegyezte meg magában Éva. – Fecseg. Most jön a jelszó.
    – Móra… – mondta a nő áhítattal.
Nagyapa újrakezdte a különös szertartást.
    – Csuklóforgatás – a kislány számolta a lépéseket. – Ujjroppanás. Szemüveg. Hintázás.
Nagyapa most egy másik polchoz lépett, és magabiztosan leemelt egy kötetet. A vevő jól megnézte, belelapozott, aztán fizetett, köszönt, csingling, kiment.
Újra csilingelt a csengő, ezúttal az anyukája és friss kifli illata lépett be az ajtón. 
    – Itt a lehetőség! – gondolta Éva, felállt, lesimította a szoknyáját, és fürkész tekintettel végignézett a polcokon. Magasabbnak tűntek, mint az emeletes házak a belvárosban. Éva megforgatta a csuklóját, aztán összezárta a markát. Hintázott előre-hátra, és halkan elsuttogta a szavakat:
    – Koszos lány, itt az óra, mosakodj meg, kicsi Dóra! – duruzsolta, aztán pörgött is, majd odaperdült az egyik polchoz, és leemelt egy könyvet. Odavitte az anyukájának, és átadta, ahogy nagyapától látta.
    – Tessék parancsolni, hölgyem. Ezt tetszett keresni?
    – Hm. Sütemények az ünnepi asztalra, ötven könnyen elkészíthető recept – olvasta el a könyv címét anya, aztán elnevette magát. – Pontosan erre van szükségem! Honnan tudtad?
    – Nagyapától láttam, hogy csinálja – felelte Éva, aztán elgondolkodva Lipót bácsihoz fordult. – Honnan tudtad, melyik könyvet kérte a bácsi? Azt mondta, koszos lány, és azon nyomban megtaláltad a könyvet.         Meg a néniét is, aki valami órás könyvet keresett.
Nagyapa összevonta a szemöldökét.
    – Micsoda szemfüles gyerek vagy te! No, ha már ilyen jól kifigyelted, elárulom neked a titkot. Úgy hívják, ábécé.
    – Ábécé – ismételte a szót Éva, hogy el ne felejtse.
    – Ez a betűk sorrendje. Ennek megfelelően rendezem el a polcokon a könyveket, így mindig tudom, melyiket hol keressem. Kosztolányi Dezső egy író, a neve K-val kezdődik. Az előrébb van, mint az M, amivel meg Móra Ferenc neve kezdődik. Ezért van Kosztolányi ott, Móra meg amott.
    Éva elhallgatott és a gondolataiba zárkózott. Betűk. Ábécé… Úgy hangzott, mint az abrakadabra, meg a csiribú-csiribá. Vagy az apacuka. Mondogatta magában, ábécé, ábécé. Még akkor is mondogatta, amikor már az ágyban feküdt, és kipikopogtak Kisapa írógépén a betűk.
    – Tudnom kell az ábécét – határozta el, aztán magához ölelte az alvómaciját, a fülére húzta Pimpit, a kispárnáját, és álomba zuhant.

A teljes szöveg a Móra Kiadó gondozásában 2026.04.07-én megjelent azonos című kötetben olvasható. 

Radnóti Blanka illusztrációja

 

2026. április 22., szerda

Nagy Izabella: Én egészen másmilyen felnőtt volnék

 „A felnőtt azt csinál, amit akar, a gyereknek pedig azt kell csinálnia, amit a felnőtt akar.”
Janikovszky Éva: Ha én felnőtt volnék

Ha én felnőtt volnék,
egy csomó mindent máshogyan csinálnék.
Ha esne az eső, kimennék Sárikával az udvarra,
és ott addig tapicskolnánk a pocsolyában,
amíg mindenünk el nem ázna.
És megengedném Pistikének, hogy a szépen festett
fehér falra
hangyahadsereget rajzoljon zsírkrétával.
Hogy a túróscsuszára cukrot szórjon.

Ha én felnőtt volnék,
a házunk tele lenne kiscicákkal, és lenne benne
egy csüngőhasú malac is,
aki elfoglalja a kutyaházat,
röfög, ha valaki érkezik,
és megdicsérnénk érte.
Nem szólnék Lizusra, ha egy nap
zöld temperával befestené
a kiskutya sárga szőrét
tetőtől talpig.

Azt sem mondanám, edd meg a zöldbabfőzeléket,
pedig az tele van ehetetlen zöldbabszárral.
Jaj, hát én, ha felnőtt volnék,
nem mondanám, hogy ideje aludni,
amikor a legérdekesebbet olvasod,
vagy hogy nem lesz belőled semmise,
ha nem csinálod meg a matekházit,
vagy hogy hívd már meg a szülinapi zsúrra
a Lalit is, akit mindenki utál,
vagy hogy most már igazán elég a legózásból,
a meggyevésből,
a hógolyózásból
vagy épp a Balatonban fürdésből,
én biztosan sose mondanám,
ha felnőtt volnék,
hogy ne nézz több mesét,
ne igyál kólát üvegből,
ne szaladgálj már annyit, fiam,
biztosan azt se mondanám,
hogy na, most már elég, háromig számolok.

Én nem értem a felnőtteket,
miért eszik meg a brokkolit,
miért fekszenek le időben,
miért nem esznek túrós palacsintát reggelire,
miért beszélgetnek folyton a jövőről.

Bárcsak itt lenne velem Rozika mama,
és megkérdezhetném.

Zelei Marcell illusztrációja

 

2026. április 15., szerda

Szabó Zelmira: Vetkőznek az őszi libák, öltöznek az angyalok

Lili néni papsajtot, bábakalácsot, békalencsét visz a piacra. Kacaghatnak rajta az ángyók, kománék, nanók! Amikor panaszuk van egy gyermekre, úgyis hozzá fordulnak segítségért. Lili néni mindenféle eljárást tud rosszaság ellen. Nyelvöltögetésre papsajt, hajhúzogatásra bábakalács, bakalódásra békalencse ökörnyállal.
    Magam is átalestem egy ilyenfajta gyermekbetegségen: a láthatatlanságot kezdtem tanulmányozni. Nem érdekelt más az iskolából, csak az, hogyan tűnjek el onnan.
    Meg is tanultam az Ábécéből az Abrakadabrát, meg is tanultam számolni tizenháromig. De a leghatásosabbnak az bizonyult, hogy iskolába menet letértem jobbra egy sikátorba, és bemásztam egy rozoga kerítésen. Hogyan gyakoroljam azt a néhány órányi láthatatlanságot? Végigkóstoltam a ringlószilvákat, a császárkörtéket, a kecskecsecsű szőlőket. 
    A szüleim úgy tettek, mintha nem vették volna észre, mennyire láthatatlan vagyok. Nem akar tanulni – mondta Édesanyám ángyóknak, kománéknak, nanóknak. Ők pedig rámolvasták: rossz vagyok, erre gyógyírt pedig csak Lili néni tud. 
    Volt Lili néninek egy fekete macskája, egy gúnárja és sok-sok libája.
    Hányszor megkergettük őket! Rohantunk utánuk, ordítottunk, a tolltartó kattogott a táskánkban, locsogtak a pocsolyák. Aztán lemaradtunk, a libák messze jártak, csak fehér felhő gomolygott a dombtetőn. Reggel olyan volt a falu, mintha ezer meg ezer párnát bontottak volna fel az éjszaka.
Egy nap a szüleim a kezembe nyomtak egy zsákot: hozzam el a párnatollat Lili nénitől. 
    Én, pont én? Én, aki megkergettem a libáit, Lili banyának csúfoltam, gágogni szoktam a háta mögött? 
    – Én? – kérdeztem bambán.
    A jóestét elmotyogtam, az üzenetet eldadogtam. Lili néni tépte a tollut, a macska hancúrozott benne.
    (– Lili banyának a macskája valamikor fehér volt, mire kitanulta a boszorkatudományt, megfeketedett – meséli Zsuzsa ángyom a buszmegállóban.)
    – Ej, te rossz cicus! Annyiszor megkergetted a libáimat! – A cica összekuporodott az ölemben.
    – Hallod, hogy csúfolódik velem? Azt mondja nekem ba-nyauu! Ba-nyauu! – A cica kissé belémkapaszkodott. De nehéz! Kácc, bolond macska! Né, még meg is karmolt!
    – Jól van na, nem haragszom. Gyertek, kaptok egy kis libatejet, macskamézet, aszaltszilvát is. 
    Soha ilyen finomat nem ettem! Lili néni megboszorkányolt, gondoltam magamban. 
    (– Lili banya kertjében van egy szilvafa, aki arról eszik, annak teljesül egy kívánsága – jut eszébe Kukora bapónak a pálinkafőzdében, miközben a cibrét őrizzük.)
    Ettem az aszaltszilvát, de nem tudtam, mi legyen az az egyetlen kívánság. Szárnyakat szerettem volna én is, de hátha igaz, amit a faluban mondanak? 
    (– Lili banya libái mind gyerekek voltak, mint te, és azt szerették volna, hogy szárnyaik legyenek. Aki abból a szilvából eszik, jól gondolja meg, hogy mit kíván! – folytatja Kukora bapó.)
    Amikor tollseprűért kellett Lili banyához menni, magamtól mentem. Hátha megint megkínál! Tollseprűket bogoztunk, felvittük a padlásra száradni. Majd jött a libatej, a macskaméz, az aszaltszilva.
    Besötétedett, Lili néni magára terítette gyapjúkendőjét, hogy hazakísérjen. Mendegéltünk, ő az égboltról mesélt nekem, a hegyen épült városról, amelynek csak a fényei látszanak. Azt mondta, ott is olyan gyerekek élnek, mint én, csak épp szárnyaik vannak. Félálomban éreztem még számban az aszaltszilva ízét, tudtam már, mi az egyetlen kívánságom. Kéményseprő akarok lenni! Kérek Lili nénitől egy tollseprűt, seperni a kerekvilág kormát.
    Hát nem elaludtam?! Nem is reggeliztem, szaladtam, ahogy csak bírtam! Késő. Lili néni mind elvitte a tolluseprűt a piacra, és eladta az angyaloknak.
    – És én, és én? – kérdeztem kétségbeesetten. A többiek most kapaszkodnak az égigérő létrán, pucolják ki az égigérő kéményt. Söpörnék én is kormot, ha volna tollseprűm, bánatot meg gondot. De csak itt kaparászok egy libatollal. Ennyi maradt a létra tövében, azt próbálgatom.

Szabó-Szemenyei Eszter illusztrációja


A szöveget szerkesztette: Miklya Zsolt


2026. április 9., csütörtök

Dávid Ádám: Kire ütött ez a limerik?


Volt egy hölgy, Janikovszky Éva.
Tudta jól: amikor kilép a
gyerek a lakásból,
a sok új hatástól
valakire üthet itt még ma.

Szabó Imola Julianna illusztrációja