Éva négyéves volt, amikor megsejtette, hogy a betűk minden bizonnyal jók valamire. Hűs, nyári délután volt, az eső kipikopogott a papír-írószer és könyvesbolt bejárata fölötti ponyvatetőn. Pont úgy, ahogy az írógép betűi csapódtak a fehér papírra, amikor Kisapa, a nevelőapja esténként dolgozott. A kislány a bolt ablakában ült, kifelé nézelődött az esőáztatta szegedi utcára. Amíg az anyukája vásárolni ment, a könyvesboltot nagyapára és persze Évára bízta.
Egy vevő lépett a boltba, csilingelt az ajtó fölé akasztott csengő. Éva felkapta a fejét, és alaposan megnézte a férfit. Magas volt, egy kicsit lehajtotta a fejét, ahogy belépett, mintha megszokta volna, hogy mindenhol fennakad.
– Jó napot, Lipót úr –, aztán meglátta a kislányt, és szigorú arca mosolyra húzódott –, és kegyednek is, Évike kisasszony!
A kislány duzzogva elfordította a fejét.
– Csókolom – mormolta, mert nagyapa megharagudott, ha nem viselkedett udvariasan a vevőkkel, de magában hozzátette: – Senki sem hívhat Évikének, akinek nem engedem meg!
A vevő azonban nem foglalkozott tovább a kislánnyal. Nagyapához lépett, beszélt egy kicsit az időjárásról, a kenyér áráról, aztán egy szót mondott, ami úgy hangzott, mint egy varázsige:
– Kosztolányi…
Éva úgy látta, nagyapa először körbe-körbe forgatja a csuklóját, mintha nagy varázslatra készülne, majd az ujjpercek halk roppanásával ökölbe zárja a markát, orrára illeszti a szemüvegét, hintázik egyet a balról a jobb lábára, majd odalép egy polchoz, a tengernyi könyv közül egy határozott mozdulattal leemel egyet, és átnyújtja a vevőnek. A vevő elégedetten biccent, mintha beteljesedett volna a furcsa szó, a koszoslányi vagy kosztoslányi, a kislány nem emlékezett pontosan. A vevő kiment, köszönt – viszlát, Évike kisasszony! –, ám a bolt levegőjében tovább rezgett a gyanú, hogy itt valami olyan történt, amit csak a felnőttek érthetnek.
Éva elhatározta, hogy megfigyeli még egyszer, alaposabban, mi lehet a titok. Nem kellett sokáig várni, csingling, bejött a következő vevő.
– Köszön – jegyezte meg magában Éva. – Fecseg. Most jön a jelszó.
– Móra… – mondta a nő áhítattal.
Nagyapa újrakezdte a különös szertartást.
– Csuklóforgatás – a kislány számolta a lépéseket. – Ujjroppanás. Szemüveg. Hintázás.
Nagyapa most egy másik polchoz lépett, és magabiztosan leemelt egy kötetet. A vevő jól megnézte, belelapozott, aztán fizetett, köszönt, csingling, kiment.
Újra csilingelt a csengő, ezúttal az anyukája és friss kifli illata lépett be az ajtón.
– Itt a lehetőség! – gondolta Éva, felállt, lesimította a szoknyáját, és fürkész tekintettel végignézett a polcokon. Magasabbnak tűntek, mint az emeletes házak a belvárosban. Éva megforgatta a csuklóját, aztán összezárta a markát. Hintázott előre-hátra, és halkan elsuttogta a szavakat:
– Koszos lány, itt az óra, mosakodj meg, kicsi Dóra! – duruzsolta, aztán pörgött is, majd odaperdült az egyik polchoz, és leemelt egy könyvet. Odavitte az anyukájának, és átadta, ahogy nagyapától látta.
– Tessék parancsolni, hölgyem. Ezt tetszett keresni?
– Hm. Sütemények az ünnepi asztalra, ötven könnyen elkészíthető recept – olvasta el a könyv címét anya, aztán elnevette magát. – Pontosan erre van szükségem! Honnan tudtad?
– Nagyapától láttam, hogy csinálja – felelte Éva, aztán elgondolkodva Lipót bácsihoz fordult. – Honnan tudtad, melyik könyvet kérte a bácsi? Azt mondta, koszos lány, és azon nyomban megtaláltad a könyvet. Meg a néniét is, aki valami órás könyvet keresett.
Nagyapa összevonta a szemöldökét.
– Micsoda szemfüles gyerek vagy te! No, ha már ilyen jól kifigyelted, elárulom neked a titkot. Úgy hívják, ábécé.
– Ábécé – ismételte a szót Éva, hogy el ne felejtse.
– Ez a betűk sorrendje. Ennek megfelelően rendezem el a polcokon a könyveket, így mindig tudom, melyiket hol keressem. Kosztolányi Dezső egy író, a neve K-val kezdődik. Az előrébb van, mint az M, amivel meg Móra Ferenc neve kezdődik. Ezért van Kosztolányi ott, Móra meg amott.
Éva elhallgatott és a gondolataiba zárkózott. Betűk. Ábécé… Úgy hangzott, mint az abrakadabra, meg a csiribú-csiribá. Vagy az apacuka. Mondogatta magában, ábécé, ábécé. Még akkor is mondogatta, amikor már az ágyban feküdt, és kipikopogtak Kisapa írógépén a betűk.
– Tudnom kell az ábécét – határozta el, aztán magához ölelte az alvómaciját, a fülére húzta Pimpit, a kispárnáját, és álomba zuhant.
A teljes szöveg a Móra Kiadó gondozásában 2026.04.07-én megjelent azonos című kötetben olvasható.
.jpg){kind=spacer}
Radnóti Blanka illusztrációja
